“Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét…”
(Somlyó Zoltán)
Nyári nagy-meleg éjszakán, a tóban, Holdvilágnál úszva, láttad-e már előtted néma csendben elsiklani hattyúk hófehér raját, vagy napvilágnál csodáltad-e már röptüket?
Szállt-e kezedre tarka lepke; késő őszi. langyos napsütésben sétálva, eléd ereszkedett-e egy pompázatos szitakötő?
Csodáltál már pergő rozsdát öreg hídon, s száz felé tört festékek nyomát vénséges fa ajtón?
Láttad a fák között, felhők között átszüremlő Nap sugarait, s hogy milyenre festik azt, amit megvilágítanak?
Háztetőkön meghízott mohapuffancsok zöldjét csodáltad-e már? Vagy borostyánt, mely korhadt fa törzsére fut fel, hogy felöltöztesse azt legszebb ruhájába?
Osztott ablaküvegen csorgó esőt, meleg szobából nézve; megcsillanó harmatcseppet látva a reggeli pókhálón, gondoltál-e már az élet legapróbb csodáira?
