“Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét…”
(Somlyó Zoltán)
Nyári nagy-meleg éjszakán, a tóban, Holdvilágnál úszva, láttad-e már előtted néma csendben elsiklani hattyúk hófehér raját, vagy napvilágnál csodáltad-e már röptüket?
Szállt-e kezedre tarka lepke; késő őszi. langyos napsütésben sétálva, eléd ereszkedett-e egy pompázatos szitakötő?
Csodáltál már pergő rozsdát öreg hídon, s száz felé tört festékek nyomát vénséges fa ajtón?
Láttad a fák között, felhők között átszüremlő Nap sugarait, s hogy milyenre festik azt, amit megvilágítanak?
Háztetőkön meghízott mohapuffancsok zöldjét csodáltad-e már? Vagy borostyánt, mely korhadt fa törzsére fut fel, hogy felöltöztesse azt legszebb ruhájába?
Osztott ablaküvegen csorgó esőt, meleg szobából nézve; megcsillanó harmatcseppet látva a reggeli pókhálón, gondoltál-e már az élet legapróbb csodáira?
Talán ismeritek páran ezt a Kispál dalt, ahol Lovasi Bandi jellegzetes hangján mormogva így kezdi el:
“Éjjel álmomban jó helyen voltam, éjjel álmomban
Nem láttam, de tudtam, nem láttam, de tudtam,
Hol vagyok és hol van”
Nos, hogy ő hol volt, éppen akkor, álmában, ki tudja. Én más álmot láttam, mint eddig bármikor.
Előfordulnak ilyen esték. Vannak maradandó álmaink, amik elkísérnek. Olyan különös, misztikus-érdekes, furcsa érzéssel ébredünk, hogy kénytelenek vagyunk hurcolni őket egy darabig, mígnem elkopnak végül.
Álmomban a felhők, mint egy nagy puha takaró, összefüggően borították felettem ez égboltot, hosszúkás gümecs-láncokat alkotva, véget-nem érően. Nagyon közel voltak, a kezemmel meg tudtam csiklandozni az aljukat, amitől kicsit megfoszladoztak, mint egy szellem. Érdekes és biztonságos érzés volt. Tudtam, hogy hideg november van már. Mégis, mintha ezek a kedves, puha paplan-jószágok elszigetelték volna a hideget és csak a földből áradó jótékony meleget tartották volna meg nekem.
Hasonló volt ez egy jóval korábbi képhez, amit valóban láttam. Leírva minden szó giccsként hat, mégis el kell kezdnem, hogy megszabaduljak tőle. A kedvenc kikötőmben sétáltunk, távol a várostól. Szeretek itt lenni, kedves zeg-zugok, boldogságos emlékek fűznek ehhez a helyhez. Szemben a félsziget, minden egyszínű kék, a vízzel az ég, s éggel a víz. A felhők pedig olyan közel voltak, talán karnyújtásnyira.
Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Cafeblog előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!
